Visszaszámlálás! 10, 9, 8, 7, ...

Hihetetlen, de már csak napok, esetleg egy hét kérdése és végre készen lesznünk  a naptárakka!
Sokat dolgoztunk mire valamennyi hónaphoz elkészült az illusztráció, de úgy gondolom meg is lett az eredménye!

Eredetileg egyszerre akartam mindenkiét bemutatni, de rá kellett jöjjek, ez egyenlőre nem kivitelezhető dolog.
Van, aki már befejezte, de vannak olyanok is, akiknek pótolniuk kell még néhány hónapot. (Most is sokan betegek, így sajnos elmaradtak a munkával. Mielőbbi gyógyulást kívánunk nekik!)

Tehát, szép sorjában -ahogy készül-, minden naptár felkerül majd készítője nevéhez ide az oldalra.
Addig is egy kis türelmet kérek a szakkör tagjaitól éppúgy, mint az érdeklődőktől.

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe egyik kedvenc versemet a hónapokról.

Gazdag Erzsi: Szűkesztendő, bő esztendő

Szegény ember volt az Év.
Volt tizenkét gyereke:
kilenc fia, három lánya.
S szűken volt a kenyere.

Elunták a koplalást.
Így szólt egy nap Január:
– Legidősebb fia vagyok,
rám férne a munka már!

Könnye hullt az Esztendőnek.
(Mit tehetett egyebet?)
A maradék rozslángjából
sütött egy kis kenyeret.

Hóból subát szabatott.
Bocskort jégből varrt neki.
Búcsúzáskor gyönggyé fagytak
szakállán könnyei.

Alighogy a kilincs csattant,
s megzörrent a rozzant zár,
apja elé lépett fia,
a második, Február.

– Eresszen el édesapám
a világba engem is!
Megkeresem a magamét
ezután már magam is.

Ez is elment. Kulacsába
patakvizet merített.
S a hátára egy kis vékony
hókabátot terített.

Márciuson volt a sor már,
a mosolygós kamaszon.
Úgy szökött el, búcsú nélkül
egyik esős hajnalon.

Április csak fütyörészett,
hetyke szóval feleselt.
Mindent fitymált, lebecsmérelt,
lekicsinyelt, kevesellt.

– Édes fiam – szólt az apja.
– Szűk neked a mi házunk.
Elmehetsz, ha kedved tartja,
míg visszajössz, megvárunk.

Május arca irult-pirult.
– Én is mennék, jó apám!
Aranyhaját szél borzolta,
úgy ment Április után.

Június sírt, sóhajtozott.
Kék szemében bánat ült.
Nem mert szólni az apjának,
a szobába menekült.

– Lányom, lányom, gyenge lányom,
te is elhagysz, érzem én.
Menj, tán vár a jószerencse
túl a házunk küszöbén!

– Nem szívesen megyek én el,
de egyebet mit tegyek?
Mért fogyasszam a keveset,
a falatka kenyeret?

Július is búcsút intett.
Augusztus is messze jár.
Szegény Év csak egyre vénül.
Keze reszket, feje fáj.

Elhagyják a gyerekei.
Szeptember is útra kelt.
Három fia otthon van még.
Többi új otthonra lelt.

Titokban már azt reméli:
– Ez a három megmarad.
De egy napon gondol egyet
Október is, s elszalad.

Utána fut a November.
December is menekül.
Vénségére az Esztendő
maga maradt, egyedül.

Ám egy napon ajtó zörren.
Ismerős hang beköszön.
Legidősebb fia jött meg,
s vele jött a friss öröm.

Sorra jönnek, sorra mennek
fiai és lányai.
Látogatják unokái,
a hónapok napjai.

Nevetik a régi gondot
a gondtalan unokák.
S csipegetik a kalácsból
a nagy szemű mazsolát.